Címkék: vélemény

Fazekas Csaba cikke

Alig csökken a vita hevessége, amely Kósáné Kovács Magda elhíresült márciusi interjúja nyomán bontakozott ki. A Brüsszelbe, EP-képviselőnek készülő szocialista politikus azt találta mondani, hogy „a Vatikán (…) Európát le akarja nyúlni, és be akarja kebelezni”. Nyilatkozatát nem meglepő módon az MSZP-ben óvatos elhatárolódások, bizonytalan támogatások egyaránt követték, és az sem meglepő, hogy a jobboldal vehemensen rávetette magát a kormánypárt egyházellenessége újabb vélt bizonyítékára. (Bizonyos, hogy évekig fogják ezt visszhangozni, mint politikailag számukra jól kamatozó hivatkozási alapot. Honi viszonyainkra jellemző, hogy még református püspök is fontosnak vélte a szószékről elítélni Kósáné „keresztényellenes” támadását…)

E hét pénteken a Wesley Főiskolán, különböző párti szakértők részvételével kerekasztal-beszélgetésre kerül sor, amely megpróbálja tisztázni, „valósak-e Kósáné Kovács Magda felvetései, aggályai, mennyire, milyen (újszerű?) kontúrokkal érvényesül a Vatikán külpolitikai és európai uniós törekvéseiben a vallás és a politika elválasztásának koncepciója.” A zárójeles megjegyzés elgondolkoztatott, különösen azért, mert e program megfogalmazója az egyházpolitikai folyamatok modernizációja kapcsán nagyon is a lényegre tapintott.
Gyakran hivatkozunk állam és egyház elválasztása kapcsán az amerikai példára, amely – az európai országok többségétől eltérően – következetesen a külső egyházi hatalmak belpolitikába való be nem avatkozásának elvére épült kezdetektől fogva. De érdemes megjegyezni, hogy a magyar polgárosodás történetének is van egy olyan markáns vonulata, mely a mostanihoz hasonló élességgel vetette fel a kérdést: az állam és az egyház modern elválasztásának gyakorlata együtt kell, hogy járjon a római (vagy egyéb külső világegyházi) befolyásolás lehetőségének megszüntetésével is. Merthogy volt és van ilyen szándék, ez kétségtelen.

A Magyarország és a Szentszék közötti évezredes viszony egyetlen, ám legalább annyira ismeretlen, mint jellemzően fontos epizódjára utalnék csak. A magyar reformkor politikatörténetének egyik (mind bel-, mind külpolitikailag) kiemelkedően fontos eseménye volt, amikor a magyar püspöki kar 1840 nyarán Lonovics József csanádi püspököt Rómába küldte, hogy állásfoglalást eszközöljön ki XVI. Gergely pápától az itthon már végletekig elmérgesedett vegyes – protestáns-katolikus – házasságkötések ügyében. A pápa 1841 tavaszán külön brévét intézett hazánk papságához. Az ügy tanulságai közül egyet előre bocsátanék: történelmi kutatásainkban és történelemtanításunkban egyaránt alig ismert epizódról van szó. Tankönyveinket fellapozva találkozhatunk II. József egyházpolitikai rendeleteinek általában szabatos ismertetésével, és az 1894-95-ös törvényekkel is. Nem ártana jobban felhívni a figyelmet a reformkor oktatásakor arra, hogy a Kossuth, Deák és mások nevével fémjelezhető magyar reformellenzéknek nemcsak a jobbágyfelszabadításra, közteherviselésre, gazdasági önállóságra, sajtószabadságra stb. nézve volt markánsan képviselt programja, hanem az állam és az egyház elválasztására nézve is. E program megfogalmazásakor pedig éles politikai összeütközésbe kerültek saját koruk katolikus egyházával, amelyet ők – felekezeti hovatartozásra való tekintet nélkül – fel is vállaltak.

Felmerülhet persze a kérdés, miért tulajdonítunk nagy történelmi jelentőséget a vegyes házasságok ügyének. A kortársak számára a vegyes házasságok ügyében egyértelműen az állam és az egyház viszonyának jövőbeli tétje fejeződött ki. (Ahogy a 19. század végén a kötelező polgári házasság bevezetésekor is.) Nem véletlen, hogy a reformellenzék kiemelten foglalkozott vele, és az sem, hogy a katolikus egyház lépten-nyomon keresztényüldözést, a vallásosság eltiprását látta és láttatta bele abba, ha protestáns vőlegény katolikus menyasszonyával szabadon dönt születendő gyermekei felekezeti hovatartozásáról… A „keresztényüldözés” kapcsán szinte ugyanazokat a mondatokat olvassuk az 1840-es évek sajtójában, mint néhol manapság. Hát ezért sem árt feleleveníteni.

Az 1840-ben befejeződött országgyűlésen a Habsburg-udvar tovább halogatta a kérdés törvényes rendezését, időt akart nyerni egyik legfőbb politikai szövetségese, a katolikus egyház számára fontos ügyben. A vármegyék már ezt a halogatást is nehezen emésztették, amikor pedig – a püspöki kar vegyes házasságok megáldását tiltó legújabb rendelkezésével együtt – Lonovics római küldetésének is híre ment, belpolitikai botrány tört ki. Ezt megelőzően nem kisebb személyiség, mint Deák Ferenc fejtegette az országgyűlésben, hogy „a polgári törvényeket tiszteletben tartani, s azoknak engedelmeskedni az egyházi rend is köteles, s annak sincsen hatalmában a törvény értelmét önkényesen magyarázgatni”, ráadásul az államtól nyert „világi fény, tekintetet és nagyobb hatás, hivatali befolyás” bitorlásával. Hozzátette: elfogadhatatlan, hogy az egyház a római pápára hivatkozva próbál a magyarországi törvényeknek ellenszegülni, s a magyar klérustól elvárható, hogy Róma szempontjai helyett a magyar társadalom valós érdekeinek szolgálatába álljanak.

1840 őszén Borsod és – Kossuth Lajos aktív részvételével – Pest vármegye tiltakozott a magyar törvényhozásra tartozó ügy (a házasságkötés jogi szabályozása) katolikus egyházi befolyásolása ellen. Előbbi megye ünnepélyesen óvást emelt Lonovics küldetésével szemben, mondván: „a szabad és független Magyarországnak (…) törvényhozása Rómától nem függ, s a magyar király és nemzet Rómátóli függetlensége még a reformációt megelőző időkben is, mint Nagy Lajosnak s a két Hunyadiaknak dicső példájából is kitündöklik. (…) A csanádi püspököt Magyarországtól küldött és így ennek nevében és képében jelentéseket tehető, egyezkedhető vagy végezhető személynek soha meg nem ösmerjük, s római útjának bármely eredményeit, a magyar nemzet alkotmányos jogai, szabadságai s törvényei ellenökre és sérelmökre, legkisebb következést sem szülhetőnek előre kimondjuk.” (A történelmi párhuzam sem véletlen. Joggal idézték Mátyás király számos törvényét, melyek tiltották, hogy a Magyarországra tartozó ügyekben a püspökök „panasztételre Rómába menjenek”.) A vármegyék elsöprő többsége, a reformkor meghatározó politikai személyiségei egyaránt csatlakoztak ehhez a törekvéshez. Bihar önérzetesen jelentette ki, hogy „törvényhozói jogaiknak Róma szava általi korlátozhatását valamint hajdan meg nem engedték, úgy ezen függetlenségöket továbbá is fenntartani s a nevezett püspök tetteit és nyilatkozatait kötelező erővel bírhatóknak elismerni nem fogják”, Zólyom tiltakozott az ellen, hogy a katolikus egyházi szempontokat bárki Rómában magyar nemzeti szempontokként értelmezze, Fejérben pedig feltették a kérdést: „gondolnunk is mi vele, ha akár a bagdadi kalifa, akár másvalaki rendeleteket küld édes hazánkba tudtunk és megegyezésünk nélkül?” stb. Bereg vármegye felháborodásában odáig ment, hogy követelte a magyar katolikus egyház – anglikán mintájú – elszakítását Rómától és nemzeti egyház létrehozását, jellemző azonban, hogy ez a szélsőséges indítvány nem talált pártolóra a liberálisok körében, ellentétben az előbbiekkel. Kossuth Pesti Hírlapja jellemző módon külföldi tudósítások között számolt be Lonovics útjáról, de lapjában számos más cikk is foglalkozott a kérdéssel, kijelentve például, hogy „a magyar főpapságnak nemesen büszkébbnek kell lenni, hogysem bókoljon a szervilizmusnak, melyet Róma nunciaturái által terjesztget”, vagy: „a katolikus papnak polgárrá kellene előbb változnia, ha a nemzet bizodalmát megnyerni, s annak országlási ügyeiben részt venni akarna, de főleg szemét visszafordítania Rómáról Magyarországra”.

A példák hosszan sorolhatók, a lényeg: a polgárosodás híveinek szemében a hazai katolikus egyház saját felekezeti érdekeinek megvalósítása érdekében „takarózott” mindig a külső hatalomnak számító pápaságra való hivatkozással, és Deákék nem féltek körültekintően, de ugyanakkor markánsan kimondani, hogy a katolikus egyház felekezeti érdekei lehetnek különbözőek a magyar nemzet érdekeitől. Nem szükségszerűen, de lehetnek különbözőek, s ilyenkor a magyar politikai elitnek vállalnia kell akár Róma rosszallását is (nem beszélve a minimum keresztényüldözőként való aposztrofálás egyházias reflexétől), amely a valláson keresztül kívánja saját szempontjai szerint befolyásolni (Kósáné azóta relativizált kifejezésével: „lenyúlni”) az egyes európai államok törvényhozását, saját érdekeinek az érvényesítését.