Címkék: vélemény

Fazekas Csaba írása

Nemrégiben a munkahelyemül szolgáló Bölcsészettudományi Kar tanácsának ülésén egy történettel próbáltam illusztrálni a magyar bölcsészképzés általános viszonyát az ún. két- (illetve több) ciklusú, más szóval lineáris képzési struktúrára való átmenettel kapcsolatosan. Eszerint egy halálra ítélt arra hivatkozva kéri a végrehajtás egy évvel való elhalasztását, hogy ennyi idő alatt megtanítja a kegyelmet gyakorló király lovát franciául beszélni. Az uralkodó rááll, az elítélt kiszabadul, barátai pedig kérdik, hogy ígérhetett meg ekkora őrültséget. Mire az elítélt: „Egy év alatt három dolog is történhet. Meghalhatok természetes halállal, meghalhat a király és elpusztulhat a ló is. Ha egyik sem következik be, van egy negyedik esélyem: megtanítom a lovat franciául beszélni.” A felsőoktatásban dolgozó oktatók, sőt általában a szakmai közvélemény mintha csak kevéssé érzékelné a súlyát, mekkora átalakulás előtt áll az egyetemi-főiskolai szféra. Kicsit úgy teszünk, mintha a – már nem egy reformkísérleten megedződve – rezignáltan várnánk: hátha a király, vagy épp a ló nem éri meg, hogy számot kelljen adnunk a vállalt feladat teljesítéséről.

Az Oktatási Minisztérium azonban 2003 ősze óta rendkívül elszánt, jelenlegi állás szerint legkésőbb 2006-ban be kell vezetni a felsőoktatás legtöbb szegmensében (így a bölcsészképzésben is) a két ciklusú képzést. Eszerint három év után alap- (bachelor-, BA-, BSc-) szintű oklevelet kaphat a hallgató, az egyetemi (mester, magister, MA-, MSc-) szintű tudást és szakképesítést további két év alatt szerezheti meg. (Az elmúlt hónapok valóban lázas vitákkal teltek, amelyeket a különböző tervezetek, sajtócikkek, állásfoglalások megjelenése mutat. A bölcsészképzés eredeti kétciklusú tervezetét, illetve az egészen dilettáns ötleteket sikerült talán visszaszorítani, a jelenlegi szakstruktúra sok elemét „átmenteni”, azért a reform lényege változatlan, amelyet az idén márciusban közzétett „Magyar Universitas Program” minden bizonnyal már visszafordíthatatlanná is tett.) Ha esetleg a szokásos módon el is kell halasztani a bevezetés tervezett időpontját – amire egyébként ezúttal alig van esély –, akkor is nyilvánvaló, hogy nincs sok időnk kitalálni, hogyan is fog kinézni a történelemtanításban a két ciklusú képzés. Vannak ugyan elképzeléseink, az elmúlt hónapokban lázasan konferenciázó bölcsészkari bizottságok, szakmai testületek ülésein sokminden formálódni látszik, ahhoz képest azonban, mekkora méretű és milyen gyorsan megvalósítandó reform előtt állunk, még nem igazán tisztázódott, mi is lesz e reform tartalma. A tanácstalanság és a bizonytalanság-érzet általános.

A történelemtanításban e „bolognai” rendszerű oktatási struktúra felér egy rendszerváltással, vagy sokkal inkább egy államalapítással. Nemcsak szerkezetében, hanem szemléletében is az évtizedek (évszázadok?) alatt rögzült, felsőfokú történelemoktatással kapcsolatos fogalmaink átértékelésére kényszerít. Mire számíthatunk, hogy mégse kelljen a lovat megtanítani franciául, vagyis hogy e reform életbe lépését megakadályozhassuk? Születtek kezdeményezések arra vonatkozóan, hogy a történelmet illetve a magyar nyelv és irodalmat próbáljuk kivonni a kétciklusú képzés rendszeréből. A művészeti, az orvos- vagy a jogászképzés a jövőben is egyciklusú marad (legalábbis egyelőre úgy tűnik...), a képzés lényegében változatlanul megy tovább, ennek analógiájára a felsőfokú történelemtanítás rendszerét is át lehetne menteni. De legyünk őszinték, ha a bölcsészet- és társadalomtudományi képzési területek összes többi szakján kétciklusú lesz az oktatás, aligha fognak hozzájárulni, hogy történelem szakunk kivételes elbánásban részesüljön. Joggal hivatkozhatunk a kivételezés okaként a tárgy „nemzeti” jellegére, de aligha kétséges, hogy más szakterületek is tudnak hasonló érveket felsorakoztatni amellett, hogy minden maradjon változatlan. Megint mások – a magyar közvélemény nem ismeretlen reflexeként – politikai kérdésként közelítik meg az ügyet, mondván, hátha jön egy következő kormány, és az egészből nem lesz semmi. (Erről azért ajánlom nem figyelmen kívül hagyni, hogy az előző kabinet felsőoktatásért felelős államtitkára is a kétciklusú képzés bevezetése mellett érvelt annak idején.) A képzés szerkezetének megváltoztatása széles körű ellenállást vált ki a történész oktatók köréből, bár az ellenzők tábora heterogén. A leginkább „rendi ellenállás”-ra emlékeztető, mindent változatlanul megőrizni kívánó kollégák mellett azok is sokan vannak, akik a reform ötletét nem, tartalmát és megvalósításának finoman szólva kaotikus és kapkodó bevezetési módját, vagy épp a fő érvként hangoztatott EU-csatlakozás jogharmonizációjára való ilyetén hivatkozást viszont nagyon is kifogásolják.

Summa summarum, el kell kezdeni azon gondolkodnunk, hogy fog kinézni a kétciklusú rendszerben a történelemtanítás, az alapszak által integrálandó, megjelenítendő régész, néprajz és levéltáros szakirányokkal együtt. Az előzőekről még annyit, hogy született egy reális kompromisszumra irányuló javaslat is a változatás és a jelenlegi rendszer megőrzése között: ha a két ciklust nem 3+2-esként, hanem 4+1-esként definiáljuk. (A 4+2 is jól hangzana, de bizonnyal beleütközik a finanszírozás problémájának sziklafalába.) Ezen érdemes elgondolkozni, bár az oktatáspolitika irányítói egyértelműen az egységesítés hívei, és aligha kétséges, hogy nekünk is 3 éves lesz az alapszakos (bachelor) képzésünk.

Az is egyértelműnek látszik, hogy tanári képesítést csak mester-szinten lehet majd szerezni. Ebből fakadóan két, egymással szorosan összefüggő dilemmát fogalmazhatunk meg: Először is azt, hogy milyen (szak)képesítést tartalmaz, milyen kompetenciát, jogosultságot ad egy 3 éves, történelem szakos bachelor diploma, másodszor pedig azt, hogy mi lesz e képzés tartalma. Előbbit illetően kétségtelenül fontos, hogy a bölcsészképzésre beáramló tömegek jó része ma sem tud és nem is igazán akar szakmájában, a megszerzett tanári vagy épp előadói (bölcsész) diplomájával elhelyezkedni, neki csak a felsőfokú végzettség ténye a fontos, amelyet így – „történelem szakos asszisztensként”, „referensként” stb. – is megszerezhet, továbbá lehetőséget kap arra, hogy mester szinten tanuljon tovább. Mindenesetre a bachelortől is joggal várható el, hogy az általános ismereteken túl, a történelmi folyamatok áttekintésének, megismerésének, magas szintű rendszerező képességének birtokába juttassa a hallgatót. Ami pedig a tartalmat illeti: a generációk óta öröklődő, szinte kizárólag kronologikus szemléletű – általában négy nagy korszakra, azon belül a magyar és egyetemes történelem párhuzamosságára építő – történészképzésünket nem lehet majd belegyömöszölni a bachelor szintű képzésbe. (Az előző reformnál, a kreditrendszerű képzést is bevezető 2001-es képesítési követelmények megjelenése után ez még sikerült…) A megszerzendő kreditek lehetséges struktúrájának kialakítására még csak elszórt ötletek születtek, álláspontom szerint bizonyos, hogy a kronologikus szerkezet csak komoly átalakítások után lesz tartható. Úgy gondolom, a bachelor szint viszont nagyon is alkalmas lehet arra, hogy elmélyítse az általános történelmi ismereteket, továbbá lehetőséget adjon azok gyakorlatias alkalmazására. Ami előbbit illeti: az elmúlt bő évtizedben a gyerekszám csökkenésének és ezzel párhuzamosan a felsőoktatási férőhelyek száma emelkedésének egyik következménye lett, hogy a bölcsészkarok történelem szakjain jelentős részben nem a középiskolában kiemelkedő vagy jó történelemtudással rendelkező diákok tűnnek fel (őket a jogi illetve közgazdász szakterületen kell inkább keresni), vagyis a történelem szakos bachelornek óhatatlanul fel kell vállalnia a megszerzett középiskolai tudás szinten tartását, elmélyítését, felzárkóztatását is. Magasabb szinten, de a középiskolához hasonlóan meg kell próbálnia a szemináriumokon, forrásolvasásokon stb. keresztül a történelmi adathalmaz életszerűségét, folyamatokba való illesztését is. (Ld. erről ugyane rovatban Knausz Imre múlt heti jegyzetét a „lényeg”-ről.) Az erre épülő mesterképzésben pedig széles körű lehetőségek nyílnak a speciális, adott korszakra, történeti diszciplínára koncentráló ismeretek elsajátíttatására, nem is beszélve a tanári képesítés megszerzésének lehetőségéről.

Egyelőre – többek között – várjuk a keretszabályozást tartalmazó, beígért kormányrendelet megszületését, de ezzel együtt is a szakmának néhány hónap adatott, hogy a kétciklusú történészképzés mibenlétét ki- vagy inkább feltalálja. Túlzás nélkül, a jövő történészképzésének megalapozásáról, azon túl a felsőoktatási intézmények oktatásszervezését alapvetően érintő, sőt kifejezetten egzisztenciális kérdéséről van szó, amely hosszabb távon nyilván nem hagyja majd érintetlenül a közoktatásban folyó történelem szakos tanítást sem.

És hogy a cikk elején felvetett – elismerem: több ponton is sántító – hasonlatom azért befejezzem, félve kérdem: mi lesz, ha nem tudjuk a lovat megtanítani franciául?