Címkék: vélemény

Az idei érettségin a közvélemény nagy érdeklődéssel várta, hogy legyen legalább „valami” botrány, a tavaly nagy port felvert tételkiszivárgási ügy után. Fazekas Csaba írása.

A sajtó ugyan rávetette magát minden kisebb-nagyobb ügyre, bő terjedelemben ismertette, ha valahol néhány tétellappal kevesebb jutott egy iskolába, de összességében az idei érettségi végre nem a botrányokról szólt, végre lehetett (és lehet még bőven) szakmai kérdésekről beszélni, elemezni az egyes feladatlapokat, típusokat, az új rendszer szerint való alkalmazhatóságukat stb.

Egy botrányocska azért az idei évre is jutott, és a szélesebb közvéleményt azért nem mozgatta meg, jóllehet, szűkebb szakmai közegben azért hadd mutassak rá, hogy talán az a botrány, hogy sokak szerint ami történt, nem is botrányos. Épp a történelem középszintű érettségi kapcsán. Mielőtt azonban erre rátérnék, két apró észrevétel a feladatsorral kapcsolatosan. Először is a középszintű érettségi feladatai jól szerkesztettnek, a kompetencia-alapú tudásfelmérést általában jól szolgáló kérdéssoroknak minősíthetők. A II. részben a szöveges, kifejtendő megfogalmazott feladatokhoz rendelt szövegekkel azonban van egy nem túl nagy, de azért világos módszertani probléma. Egymás után következnek a történelmi forrásokból vett szemelvények, valamint a zárójelben „Tankönyvi szöveg” megjelöléssel idézett citátumok.

A forrásszöveg és a tananyagból (vagy valamilyen tanulmányból, a legújabb tudományos eredményeket közlő szakmai publikációból) vett idézet két különböző műfaj. Érdemes lett volna ezeket egymástól megkülönböztetve, felismerhető elválasztással közzétenni, vagy utalni a műfaji különbözőségre. Egyáltalán nem mindegy ugyanis, hogy következtetését a vizsgázó egy eredeti (a szakma alapfeladatának számító forráskritikai eljárásnak alávethető és alávetendő) dokumentumra, vagy a kiérlelt tudományosságot sugalló tankönyv-szöveg illetve szaktanulmány alapján vonja le. A kettő összemosása mindenképp elkerülendő, épp az új típusú érettségi által szorgalmazott kritikai érzék- és önálló gondolkodásfejlesztésre tekintettel.

Másik észrevételem olyan dologra irányul, mely a sajtóban szintén teret kapott. Az 1956-os forradalom utáni megtorlást – többek között – Wittner Mária visszaemlékezése alapján kellett feldolgoznia az érettségizőknek, ami finoman szólva nem szerencsés, hiszen ma is politikailag aktív személyiségről van szó. Függetlenül attól, hogy ma melyik politikai táborba tartozik egy egykori el- vagy halálraítélt, érettségi feladatban való megjelenítése kerülendő, hiszen óhatatlanul valamely politikai irányzat hitelesítőjének szerepében tüntetik fel a feladatszerzők. A 20. század második felének eseményeit számos olyan visszaemlékező is megörökítette már, aki sajnos azóta nincs köztünk, vagy nem vállal közéleti szerepet.

Ami most már az említett kisebb botrányt illeti, a Klubrádió mikrofonja előtt a tételösszeállító bizottság prominense elismerte, hogy az 1956-ot követő megtorlással kapcsolatos, 20. sz. feladathoz közölt forrásszemelvények között van egy, ami nem történeti forrás, hanem a feladatsor szerzői írták, forráshelyként pedig csak annyit jelöltek meg, hogy „Egy visszaemlékezés”. Ez azért elképesztő és elfogadhatatlan. A szerzők eljárása ugyanis több dolgot is sugall vagy sugallhat. Például azt, hogy a forradalom leverése óta keletkezett memoár- vagy történeti interjú-irodalom nem annyira széles, hogy egy 1956-tal foglalkozó érettségi feladathoz elegendő számú szemelvényt szolgáltasson. Ez nyilvánvalóan nem igaz, bőségesen válogathattak volna a szerkesztők a korszak számos visszaemlékezőjének szavaiból, amelyek hangulatukban és tartalmukban (üzemi forradalmi bizottságban való részvétel miatt üldözött, megfigyelt személy gyakorinak mondható sorsában) megegyeznek a szerzők által kitalált mondatokkal. Vagyis a történelem produkált olyat, amit a szerzők akartak látni, csak nem vették a fáradtságot, hogy utánanézzenek. Eljárásuk ebben az esetben az 1956-tal foglalkozó történészek munkájának lebecsülése, és riasztó párhuzamokat juttat – hál’ Istennek alaptalanul – az ember eszébe, hiszen voltak már bőven olyan kurzusok, melyek kultúrpolitikusai úgy vélték, hogy a fennálló hatalmat legitimálni hivatott történelem „nem elég jó”, ezért például dicső forradalmakról szóló kiállításokon az eredeti tárgyak, plakátok mellett festményeket és retusált fotókat állítottak ki.

A másik, általam nagynak, sőt – túlzás nélkül – apokaliptikusnak látott sugalmazás az, hogy kiváló történelemtanárok egy feladatsor összeállításakor úgy érzik, megengedhetik maguknak a – ne szépítsük – hamisítást. A közvélekedés ezt nem tartja súlyos bűnnek, bizonyos, hogy szerzői vagy akár más jogi szempontból nem is az. A rádióban magam is elképedve hallottam, hogy még történelemtanár kollégánk is a „na és akkor mi van?” jegyében kommentálta a fiktív dokumentum közlését, mondván, hogy e visszaemlékezés akár el is hangozhatott volna (tipikus és elszomorító „érv”), továbbá, hogy az érettségizőket nem érte kár, különben is senki nem vette volna észre, ha illetékes kollégánk az éterben el nem kottyantja magát.

Egy történész szemében egy írott dokumentum utólagos legyártása viszont nem sokban különbözik attól, mint ha valaki egy aukcióra Munkácsy-festményt hamisítana. Igaz, hogy utóbbi sok pénzben kifejezhető kárt okoz valakinek, de ez szempontunkból (tudniillik egy napjainkban készült mű réginek történő beállítási kísérletéből) lényegtelen. Ha a műkincs-hamisító lebukik, aligha védekezhet azzal, hogy olyan jól sikerült, akár eredeti is lehetett volna, a művész úr biztos ugyanúgy láthatta volna ezt a tájképet, mint én – hasonlóan a 2006-ban kitalált 56-os forradalmár visszaemlékezéséhez. Valóban fontos, valamennyiünk számára tanulságos a történet. A magyar historiográfia leghíresebb hamisítója, Thaly Kálmán azzal vált ismertté, hogy maga is gyártott az eredetiekre kísértetiesen hasonlító kuruc nótákat, ettől még persze saját korának egyik legkiválóbb történésze, a Rákóczi-kor kutatásának kiemelkedő egyénisége volt. Egyszer eljutott viszont egy olyan pontra, amikor úgy érezte, hogy ő már ezt is megteheti, néhány verssel beárnyékolva kötetekre rúgó valóban tudományos munkásságát.

S ez bizony veszélyes. Nekünk nemcsak történelmi eseményeket, folyamatokat, adatokat kell tanítani, hanem a történelem, a múlt tiszteletét is. Nemcsak nem gyárthatok az eredeti történeti folyamatokkal egyébként összecsengő dokumentumokat, de még csak nem is láttathatom bele a meglévőkbe azt, amit egykori szerzője nem akart beleírni. Talán a mostani feladatszerzőknek sem mindegy, hogy ezen – az érettségi egészét illető erőfeszítéseikhez képest jelentéktelen méretűnek tűnő – feladat-darabra milyen lesz majd pár év múlva például „egy visszaemlékezés”.

Az már ezek után apróság, hogy a végvárakkal kapcsolatos 13. sz. feladatban az első szemelvény alatt „fiktív szöveg” megjelölés szerepel. Erről a korszakról, témakörről is lehetett volna „valódi” tanulmányból vett idézettel, vagy a témához jól illeszkedő forrásszemelvénnyel szolgálni.

Fazekas Csaba