Címkék: vélemény

A kapacitásszámon alapuló finanszírozás rendszere önmagában nem rossz, mégis kétséges, hogy mostani formájában megfelel-e a reformgondolatnak. Fazekas Csaba cikke.

Gyurcsány Ferenc Szembenézés c. dolgozatának (Népszabadság, január 26.) a felsőoktatási reformmal foglalkozó 16. fejezete szinte szó szerint megegyezik a miniszterelnök tavaly őszi tanulmányában foglaltakkal. (Haladás vs. maradás. Népszabadság, 2006. szeptember 18.) Gyurcsány nem csupán ugyanazt a gondolatmenetet követte újra, ugyanazon példák alapján szemléltette mondanivalóját – hanem az alapvető indoklást tartalmazó két bekezdést egyszerűen átmásolta tavalyi szövegéből mostani téziseibe. Az ismétlésnek oka lehet persze, hogy az köztudottan a „tudás anyja”, illetve hogy az említett tavalyi dolgozatban foglaltak teljesen visszhangtalanul maradtak az „őszödi beszéd” épp akkor kirobbant botránya miatt.

Mégis első olvasásra joggal vethetjük fel, hogy az eltelt négy hónap alatt legalább egy alapos átdolgozással megtisztelhette volna a felsőoktatás szereplőit, még egyszer végiggondolhatta volna a reform eddigi lépéseit és továbbfejlesztési irányait – már csak azért is, mert ez a négy hónap ebben a szférában sem telt el éppen eseménytelenül. (Tényleg apró stiláris változásokat fedezhetünk csak fel, bár ezek sokatmondóak. Tavaly ősszel például úgy fogalmazott, hogy „bárki jelentkezhet Oxfordba, tanulhat a Yale egyetemen”, a Szembenézés-ben pedig a mondat elejére beszúrta, hogy „elvben bárki jelentkezhet…”)

Ami a két dolgozat között történteket illeti, gondoljunk csak az új felsőoktatási törvény nyomán született döntésekre, a költségvetés felsőoktatással kapcsolatos vitáira, a tandíj kérdésére stb. Alapos vihart kavart konkrétan a felsőoktatásban felvehető, államilag támogatott hallgatói létszámkeretről szóló 1108/2006. (XI. 20.) sz. kormányhatározat, vagy éppen az egyetemek, főiskolák számára alapvetően új kihívásokat megfogalmazó, a felvételi eljárást teljesen új alapokra helyező 237/2006. (XI. 27.) sz. kormányrendelet, melynek várható hatásai között az oktatási miniszter is kiemelte, hogy például intézmények megszűnéséhez vezethet.

Vagyis ebben a szférában is beindult a kormányzati reformfolyamat, még ha a visszhangokat tekintve a közvéleményt nem is foglalkoztatja annyira, mint az egészségügy. A miniszterelnök két további bekezdésben foglalkozott a felsőoktatással, és összehasonlította helyzetét a reformban kiemelt másik területtel. Alapvető gondolatmenete nem változott, és annak megalapozottságához nem is lehetne sok újat fűzni (a felsőoktatás tulajdonosi háttere sokszínű, versenyhelyzetbe kell hozni az egyetemeket, az oktatókat és a hallgatókat egyaránt, a tudás megszerzése és hasznosítása „üzletszerű folyamatok révén is történik”, nemzetközileg versenyképes képzésre van szükség stb.), bár annak árnyalása nem ártott volna, hogy az intézmények versengése hogyan folyik majd egyszerre a „legjobb és legtöbbet fizetni tudó hallgatókért”. (A két kategória ugyebár nem feltétlenül ugyanaz.)

A Szembenézés-be iktatott vonatkozó szöveg azért két bekezdésben tovább is gondolja mindezt. Gyurcsány szerint „a gondok és a kihívások hasonlósága miatt az egészségügyi és a felsőoktatási reform sokszor azonos célokat követ és hasonló eszközöket alkalmaz”. Nos, éppen ez utóbbi az, ami az elmúlt időszak történései kapcsán legalábbis kétséges. Már az alaphelyzet sem igazán összehasonlítható, hiszen az egészségügyet egészen más okból és egészen más társadalmi rétegek veszik igénybe, mint a felsőoktatást, amelyek gondjai és kihívásai (illetve általában: feladatai) akkor sem azonosíthatók, ha mindkettőt az államnak kell működtetni, és a reform jegyében olcsóbbá és hatékonyabbá tenni. De mára nyilvánvaló, hogy e célok elérése érdekében a kormányzat által választott stratégia alapvetően eltérő.

A kórházreform során például egyértelmű, hogy a beavatkozás direkt elemeit és intézkedéseit (intézmények és szolgáltatások megszüntetését) helyezik előtérbe, a felsőoktatásban viszont az ilyen típusú beavatkozásokat kerülik, és a rendelkezésre álló mozgástér szűkítésétől hosszabb távon várják egyes képzések és intézmények leépülését vagy megszűnését. Egyes szakok sokat emlegetett „túlképzésének” visszaszorítását nem a képző intézmények hálózatának áttekintésével és racionalizálásával akarják elérni, hanem a finanszírozott létszámok egyes helyekre való koncentrálódásának elősegítésével, így logikusan a „kicsik” vagy „versenyképtelenek” kivéreztetésével. (Gyorsan tegyük hozzá, hogy felsőoktatási intézmények és szakok létrejöttét nem pusztán egykor felmért elementáris társadalmi igények hozták létre maguktól, hanem az állam tette lehetővé.)

„Szabályozni kell a szolgáltatásnyújtás mennyiségi oldalát” – írja a miniszterelnök, de nem teszi hozzá, hogy ez a felsőoktatásban pusztán egy országosan megállapított össz-hallgatói létszámra vonatkozik és nem az intézményekre. Utóbbiak – például az említett új felvételi eljárás lehetséges eredményei révén – nem feltétlenül szakmai szempontok szerint fognak megszűnni vagy átalakulni. Gondoljunk csak arra, hogy a hallgatók nem feltétlenül a jobb és szakmailag megalapozottabb intézményeket fogják a jelentkezéskor első helyre rangsorolni, hanem például azt, amelynek több pénze volt önmaga reklámozására, vagy épp etikai kérdéseket már most felvető előnyök kilátásba helyezésére.

Könnyen lehet, hogy olyan intézmények szűnnek meg, amelyek jobb oktatói gárdával, jobb elhelyezkedést biztosító oklevél kiadásának lehetőségével – viszont kisebb marketing-kapacitással és szűkebb körű lobbitevékenységgel rendelkezik. Más vonatkozásban a hallgatók többsége – az oktatásban nem ismeretlen módon – esetleg a „könnyebb ellenállás” vagyis egyszerűbb diplomaszerzési lehetőség felé mozdul, akaratlanul elsorvasztva az ugyanazon szakterületen jobb minőségű képzést nyújtó egyetemet vagy főiskolát. Továbbá az intézmények és képzések megszűnése így földrajzilag is rendkívül egyenetlenül fog alakulni, és már néhány év múlva felveti például a vidéken élők oktatásba való bekapcsolódásának esélyegyenlőségi kérdéseit.

Szembetűnő, hogy míg Molnár Lajos egészségügyi miniszter tudatosan vállalja, addig a Hiller István vezette tárca elhárítja magáról az irányítása alá tartozó intézmények megszűnésének felelősségét. A „hallgatók döntenek, hogy melyik intézményre tartanak igényt” – hangoztatták nem is egyszer, ami jól hangzik, de legfeljebb az igazság egyik fele. (Hagyjuk most a kérdést, hogy egy érettségi előtt álló fiatal képes-e a felsőoktatási intézményhálózat szükségességének teljes körű felmérésére, illetve azt is, hogy a kapacitásszámok meghatározását sem „ők”, hanem a minisztérium hivatalai végezték.) Az államilag támogatott férőhelyek elosztásakor például nem a hallgatók döntöttek, csak egy példa: a bölcsészképzésben részt vevők számát az idén 20 %-kal csökkentette az állam a tavalyi évhez képest, közben ugyanezen állam felvételi ügyekkel foglalkozó hivatalos szerve 2006-ban a hallgatói jelentkezések statisztikáját közzétevő elemzésének ezt a címet adta: „Tarolnak a bölcsész szakok.”

A kapacitásszámon alapuló finanszírozás rendszere önmagában persze nem rossz, mégis kétséges, hogy mostani formájában megfelel-e a magyar felsőoktatás versenyképességét szem előtt tartó gyurcsányi reformgondolatnak. Érdemes lenne a szakmai közösség bevonásával ennek részleteivel is szembenézni.

Fazekas Csaba