Címkék: Horthy-korszak | szobor | zsidóság

Nálunk, Bátkában két zsidó család volt: Kleinék és Ungárék. Bátkiak voltak ők is, s egyben magyarok is, csak épp a református templomot nem látogatták. Ám a két család ugyanolyan elfogadott és elismert része volt a falu közösségének, mint mások, hiszen élményeik, mindaz, amit egy gömöri magyarnak a 20. század első felében át kellett élnie, azonosak voltak. (Simon Attila Új szó)

1938 azonban új helyzetet teremtett. Ungárékat már közvetlenül az első bécsi döntés után elűzte az új hatalom (a visszacsatolás örömteli napjára emlékező öregek mindig keserűen idézték fel, milyen megalázóan bánt a bevonuló honvédek parancsnoka Ungárral), Kleinéket pedig 1944 kora nyarán vitték el – először a rimaszécsi gettóba, majd Auschwitzba. S bár a család két lánya túlélte a túlélhetetlent, s szép kort ért meg, a faluba már sohasem költöztek vissza. Ungárékkal és Kleinékkel együtt a falum történetének, lelkének egy szelete is visszahozhatatlanul eltűnt. Mint ahogy ugyanezekben az években mintegy félmillió magyar zsidó – kis nemzetünk nem is olyan kis hányada – tűnt el falvainkból és városainkból, s lett az emberiség máig legszörnyűbb bűntettének áldozata.

Hogy miért jutott ez eszembe. Talán azért, mert a minap egy magyarországi községben szobrot állítottak Horthy Miklósnak, a debreceni református kollégium falán emléktáblát helyeztek el tiszteletére, egy másik településen parkot neveznek el róla.

Ízlések és pofonok különbözőek, mondhatja valaki, s kétség sem férhet hozzá, hogy a Horthy-korszaknak (Horthy Miklós 1920-tól 1944-ig volt a Magyar Királyság kormányzója) voltak figyelemre méltó teljesítményei. S azok érzése sem vitatható el, akik az első bécsi döntés után Léván, Tornalján vagy Szepsiben virággal köszöntötték a bevonuló magyar honvédokat.

Csakhogy azoknak, akik közszereplést vállalnak, akár református püspökök, akár a kormánypárt parlamenti képviselői, tisztában kellene lenniük döntésük súlyával és következményeivel. Azzal, hogy bár Horthy sokak szemében jó református volt, tiszteletre méltó államférfi, az idő és az erkölcs próbáját mégsem állta ki. Valójában sem jó református, sem jó államfő nem volt, hiszen e feladatok súlyának nem tudott megfelelni. Horthy ugyanis nem csupán egy vesztes háborúba vitte bele az országot, hanem csendesen asszisztált a magyar holokauszt végrehajtásához is. S bár nem volt a zsidóság fizikai megsemmisítésének a híve, ő, aki egy ország minden lakosáért volt felelős, sem a kirekesztő és megalázó zsidótörvények elfogadásakor nem emelte fel szavát, sem akkor, amikor 1944. május–júniusban magyarok százezreit zárták gettókba, majd vitték a biztos halálba. Pedig tudhatta, mi vár rájuk, hiszen ismerte az auschwitzi jegyzőkönyveket.

Szabó István dunamelléki református püspök a minap egy konferencián arról beszélt, hogy merjünk nemet mondani a gonoszságra. Horthynak ez nem csupán emberként, hanem államférfiként, magyarok millióinak vezetőjeként is kötelessége lett volna. Ő azonban ezt nem tette meg, nem mondta ki azt a „nemet”, amely azt eredményezte volna, hogy ma ne Jozef Tisóval kelljen egy lapon említeni őt.

Ha valaki közéleti tevékenységre adja fejét, nem árt, ha meg tudja vonni a határt az erkölcsös és az erkölcstelen, az ildomos és a nem illő között. Azoknak, akik Horthynak szobrot emelnek, s akik a nyilasuralom törvényhozásának tagját, Nyirő Józsefet kisebbségi példaképként akarják – egyébként merő aktuálpolitikai okokból – mártírrá emelni, pont ez a képességük hiányzik. Nem látják, hogy Horthy és Nyírő melyik oldalán vannak a képzeletbeli vonalnak, amely a szalonképest a szalonképtelentől elválasztja.