Címkék: családtörténet | Debrecen | II. világháború | pártállam | személyes történelem

„Amikor jöttünk haza, bennünket Debrecenben Rákosi fogadott… Ez a megtiszteltetés ért bennünket, de ezért másfél napig álltunk Tuzsér környékén, félretolva egy vasúti vágányra. Már akkor nem voltak őrök velünk. Jöttek a falusiak, látták, hogy itt egy éhező társaság, és hoztak ennivalót. Volt olyan – emlékszem rá –, hogy egy jó kiló vagy másfél kilós szalonnát meg egy kenyeret nyújtottak fel. Valaki megfogta mind a kettőt, berohant a vagon sarkába, leült, és senkit nem engedett maga mellé. Megette az egy kiló szalonnát meg az egy kenyeret, és másnap ott temettük el a temető árkába. Belehalt. ” (Az interjút készítette: dr. Timár Lajos; Hajdúszoboszló, 2010. február-október)

A teljes interjú letöltése (pdf, 48 oldal, 1,35 MB)

(A dokumentum szerkezete: interjú, fényképalbum, az interjúalany és családja adatai, családfa.)

Részlet az interjúból:

Teológiai tanulmányok és a segédlelkészi évek

Három év fogság után 1947-ben jöttem haza. Akkor nem vettek föl a gimnáziumba, ahova hét évig jártam. Valahogy októberben sikerült édesanyámnak a minisztériumból kapni egy engedélyt, hogy felvehessenek, és akkor úgy tudtam leérettségizni. És utána mentem a teológiára. A teológia 5 éves volt, azt jelenti, hogy 21-22 éves koromtól kezdve akkor 27 éves koromig kellett volna, járjam a teológiát, és addig nem volt szabad megnősülni teológusoknak meg segédlelkészeknek. Közben kikerültem segédlelkésznek, és adtak másfél év korengedményt, a fogságra való tekintettel. Le kell vizsgázni, de nem kellett bejárni, hallgatni az órákat.

Közben megismerkedtem a leendő feleségemmel. Az esküvővel azonban várni kellett. Előbb Ö került be a tüdőszanatóriumba, aztán ahogy felgyógyult… nyáron én lettem sárgaságos, úgyhogy ez is egy jó hónap volt, mire én kilábaltam belőle. Hogy ez mitől volt, én nem tudom. Én magam főztem magamnak segédlelkész koromban egy kis petróleumfőzőn ebédet, és lehet, hogy túl zsíros volt. Élelemhiány volt. Mindent jegyre lehetett kapni.
Másodéves teológus koromtól kezdve kezdtem kijárni Hajdúhadházra, szolgálatokra. Volt ott egy kis közösség, akik összejártak Bibliát olvasni, elcsendesedni, és annak lettem a vezetője. Vasárnap meg evangelizációs órák voltak esténként. A templom leégett, és az iskolában három iskolaterem egybenyitva, ott hallgatták, de volt, amikor 500-600-an, 800-an voltak együtt egy ilyen alkalom alatt. Előttem teológusok jártak ki, és aztán mikor végképp rám került sor, harmadéves lehettem, attól kezdve rendszeresen én jártam ki. Nagyon jó kapcsolatom volt a Czeglédi Sándor professzorom apósával, aki ott volt esperes, de aztán hirtelen meghalt, és megindult egy lelkészválasztás. Kijelöltek, vagy meghívtak 10 vagy 12 lelkészt, és minden vasárnap egy lelkész prédikált. Akkor ennek megvolt egy csapata. Jött a következő, annak is megvolt egy csapata. A gyülekezet teljesen összezavarodott, és egymással veszekedtek az emberek. Akkor Péter János azt mondta egy kiebrudalt katonalelkésznek, aki esperesi rangban volt, dr. Dezső Lászlónak, hogy „te mégy ki Hadházra”. És ő kiment. Aztán szétnézett, és azt mondta, hogy rendben van, de csak akkor tudja vállalni a lelkészséget, ha én leszek a segédlelkésze. Hát így lettem harmadéves koromban úgynevezett exmittált segédlelkész Hajdúhadházon. De ez azt jelentette, hogy nekem be kellett pótolni a féléveket, tehát két félévből kellett egyszerre kollokválni, arra készülni. Volt heti 27 vallásórám, a tanyákra kellett járni, szervezni az alkalmakat, ott bent szolgálni, áhítatokat tartani. Akkor már kint laktam ott, Dezső Lászlóék adtak egy kis szobát számomra.

Akkor harmadéve voltunk jegyesek. Akkoriban addig nem adták meg az engedélyt a lelkésznek a házasságkötésre, míg nincs egy gyülekezet, ahova megválasztják. A mi esetünkben az volt a helyzet, hogy jön haza Dezső László, a főnököm mosolyogva, és mondja: „Kaptál egy jó ajánlatot.” – „Na – mondom –, mi az a jó ajánlat, mondd már el, légy szíves.” Nagyon jóban voltunk, baráti kapcsolatban voltam a főnökömmel. „Nézd, azt mondta nekem Bartha Tibor, hogyha a menyasszonyodat otthagyod, akkor Debrecen környékén kapsz egy nagy gyülekezetet.” Azért, mert „deklasszált társadalmi osztályból” való a menyasszonyom. Ez volt az akkori szöveg. Mondtam: „Laci bátyám, csak a jólneveltség tart vissza, hogy ne mondjak valami cifrát erre. Ne haragudj, de mondd meg a püspök úrnak, vagy üzend meg a püspök úrnak, hogyha én Istentől kaptam egy ígéretet, akkor azt egy emberi ígéretért nem fogom odaadni.”

Akkor aztán jött a betegség, a sárgaság, akkor már többé nem engedtek vissza Hadházra segédlelkésznek. Tudniillik az volt kitalálva, hogy Debrecentől minél messzebb kell mennünk lakni, lehetőleg 150 kilométeren túl. Először Makó környékét emlegették, aztán később összecsatolták a két egyházkerületet – a Tiszáninnenit, a Sárospatak környékit meg a debrecenit, a Péter János püspöksége alatt –, és akkor oda helyeztek el bennünket egy egészen pici gyülekezetbe. 180 lélek volt a gyülekezet létszáma mindössze. Ott kell nekünk lenni. Ez volt Selyeb, Szikszó közelében. Néztük a térképen, és nem találtuk meg, csak nagy nehezen. Különböző térképeket vizsgáltunk át. Száműzetésnek szánták, de mi nagyon jól éreztük magunkat ott.

A fényképalbumból:

Asztalos Zoltán érettségi képe (1948, Debrecen)

Ez érettségi körüli képem, amikor a debreceni Református Gimnáziumban le tudtam érettségizni. Hozzá kell tenni, hogy hadifogság után, mikor hazajöttem, nem kaptam se állást, se nem vettek fel a gimnáziumba. Hátra volt az utolsó évem az érettségi előtt, és amikor október közepén ide jutottam egy konferencián, akkor Isten megmutatta, hogy a teológián van a helyem. Akkor indultam el, akkor felvettek érdekes módon a gimnáziumba. Ennek is van egy története. Édesanyám felment az Oktatásügyi Minisztériumba, és onnan kapott egy levelet, amelyben a püspököt, Révész Imre püspököt bízzák meg, hogy tartsa a szemét rajtam, és akkor felvehetnek a gimnáziumba. Féltek, hogy valami kommunista mételyt hoztam Oroszországból. Ez ’47 végén volt. ’48-ban érettségiztem, és akkor rögtön a teológiára jelentkeztem.